Szent István királyunk megőrzendő öröksége

A Városháza dísztermében rendezett városi ünnepség keretében, 2016. augusztus 20-án adták át az idei szentendrei kitüntetéseket, ahol ünnepi beszédet mondott Dr. Hóvári János, a MANK főigazgatója, a Zrínyi-emlékév Emlékbizottság elnöke, aki nem csak Szent István királyunk megőrzendő örökségét emelte ki, hanem a helyi szellemi értékeket is.

Tisztelt Polgármester Úr! Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

Nagy megtiszteltetés számomra, hogy Szent István ünnepén államalapító királyunk örökségéről beszélhetek. Különösen az, egy olyan városban, mint Szentendre, amelynek művészei és más alkotói ennek követői, értelmezői és továbbvivői. Szent István és a mellette álló tanácsadók, katonák és papok, magyarok és nem-magyarok nemcsak egy veretes királysággal gazdagították a korabeli világot, hanem egy olyan szellemiségnek is megalkotói lettek fundamentum-építőkként, amely máig hatóan bennünk él. A Szent István-i királyság nem csupán területet jelent irányítási struktúrával, hanem szellemiséget is: a magyarság a keresztény európai civilizációnak lett hatalmas végvidéke, védőbástyája. Most, amikor emlékezünk, s belenézünk a Szent István-i tükörbe, szomorúan kell bevallanunk, hogy az ország kétharmadát elveszítettük. Kereszténységünk is veszélyben van: belülről és kívülről is különböző erők pusztítják intézményrendszerét és szellemiségét. Európa sem az már, mint a katedrálisok építésének korában volt: gyengébb, romlottabb és széthúzóbb lett, miként mi, magyarok is. Ha Szent István ma feltámadna a törökök által feldúlt sírjából, s szétnézne honában, miután túlélte a civilizációs sokkot, minden bizonnyal azt kérdezné dühösen: mit tettetek ezzel az országgal? Sokan persze nem értenék a kérdést, mert úgy gondolják, hogy jól van úgy minden, ahogyan van. A politikusok azt válaszolnák neki: „Királyom, demokrácia van, és a nép dönt arról, hogy mit tegyünk!” A történészek pedig hosszú előadásokba kezdenének, hogy mely királyunk milyen hibát követett le. Hogyan rontott ránk ellenség keletről és nyugatról, miért lettünk védtelenek, s ez miként vezetett Trianonhoz. Szent István alighanem kapkodná a fejét és toporzékolna, mert úgy gondolná, hogy azt a sok áldozatot, amelyet ő az ország boldogulásáért tett, az utókor nem értékelte megfelelően; a magyarság a királyságot nem védte és őrizte úgy, ahogyan ő tette volna.

Szent István mai szóval élve reálpolitikus volt: tudta, hogy Magyarország a Német-római és a Bizánci Császárság között csak úgy maradhat meg, ha úgy áll valamelyik mellé, hogy közben saját erejét is megőrzi. Szent István, követve apja intelmeit, a Nyugatot, és nem a gyémántberakásos Keletet választotta. Jól döntött, mert az akkor csodálatos Bizáncból tekintélyelvű, az újításokkal szemben kétkedő, a közösségi létet az individualizmus elő helyező, megmerevedett struktúrájú világ lett. Az a nyugati út, amelynek szekérnyomára Szent István ráhelyezte országunkat: fejlődőképes és építő volt. Nem kétséges, hogy a múltat apjával, a „véreskezű” Gézával keményen eltörölte. Leértékelte mindazt, ami a steppei világban tisztelettel övezve ragyogott, és új rendet kényszerített az országra. Tehetett mást? Aligha! Ha nem ezt cselekszi, ma nemigen beszélnénk Szentendrén magyarul. Igaza volt-e mindenben? Aligha! Vazul megvakítása sem tartozik dicső tettei közé. De sajátos igazság, hogy Vazul fiai (Endre, Béla és Levente), amikor száműzetésükből a káoszban lévő országba hazatértek: ők is gyűlölt nagybátyjuk útját követték. Felmérték és belátták: más út nincs, mint a nyugati keresztény út.

Szent István is olyan földi halandó volt, akit nem került nem került el a szenvedés. Szeretett fiának, Imrének a halála nemcsak a családnak volt tragédia, hanem az országnak is, mert nem volt a nagy királynak olyan örököse, aki az ország kormányzását zökkenőmentesen tovább tudta volna vinni. Ekkor bízta hazánkat a Szűz Anya kegyelmére. Így lettünk máig hatóan Regnum Marianum olyan lelki kötődéssel, amely a nehéz pillanatokban a nemzetnek mindig erőt adott: az újrakezdés erejét.

Mindannyian tudjuk, hogy a Szent István-i örökség az ország területét és erejét illetően mára már nagyrészt elveszett. A szellemiséget azonban nem a fizikai nagyság szerint mérik, hanem aszerint, hogy van-e benne tűz és akarat. Jó lenne, ha ezt a 21. század magyarsága tudná! Meg lehet bennünket alázni diplomáciai tárgyalóasztaloknál, a nagy hadseregek szétlőhetik tankjainkat, de a szellemmel az erő és hatalom semmit sem tud tenni. Ehhez persze öntudat kell, és veretes makacsság. A Szent István-i szellemiség itt van velünk, csak éreznünk kell! De ez nem megy könnyen, küzdenünk kell érte. Ebben a családnak, az oktatásnak, a médiumoknak és a kormányzatnak egyaránt megvan a maga felelőssége. Ha ebben bárki hibázik, a nemzet egésze issza meg levét. Talán ezért terjedt el közöttünk a kishitűség, hogy nekünk semmi sem sikerülhet, s minden balul üt ki. Épp ezért kérek mindenkit tisztelettel, hogy terjessze mindenütt: mi, magyarok lélekben éppoly erősek vagyunk, mint egykoron Európát félelemben tartó, kalandozó lovasaink, ha teljes erővel küzdeni tudunk és akarunk! Tehetünk mást? Persze, csak annak nagy ára van: nemzethalál, amelytől Kölcsey és Vörösmarty óvta a nemzetet! Így a jövőt illetően mindenkinek megvan a felelőssége: egyszerű embernek éppúgy, mint professzornak; a férfiaknak ugyanannyira, mint nőknek; de legfőképpen a fiataloknak. Vigyék át a magyar múlt üzenetét, amelynek talapzatát Szent István vetette meg és örökítsék át a digitális–kommunikációs forradalom 21. századába. Ez nekik olyan csomag, mint amilyen a költő Zrínyi Miklós öröksége volt a reformkor nagyjainak. Vagy miként nekünk a rendszerváltozás korában Babits Mihály, Németh László, Illyés Gyula és Nagy László szellemisége. S persze ne feledjék a Homérosztól ránk hagyományozott gondolatot sem: mindehhez nemcsak bátorság és kitartás kell, hanem odüsszeuszi furfang is. Ez is örök, csak legfeljebb eszközrendszere változott. Lehet, hogy költőinknek és más gondolkodóinknak ismét éppoly jeremiádákat kellene kiáltaniuk, mint a reformkor nagyjai tették: hogy a magyar nemzethez tartozás nekünk érték! Olyan érték, ami egyszerre örökség, és egyszerre továbbviendő biztosíték a harmadik évezredi megmaradáshoz.   

Hölgyeim és Uraim!

Szentendre olyan örökséget hordoz, amely alapvető a magyar kultúra történetében. Ferenczy Károly, Barcsay Jenő, Czóbel Béla vagy a nemrégiben elhunyt Deim Pál munkássága – hogy csak néhány nevet említsek – arra kötelez bennünket, hogy a magyar szellemet, és benne persze az egyetemességet, tisztelnünk kell. Ha ezt tesszük, s ezt még környezetünktől is elvárjuk, méltóak leszünk Szent István szellemiségéhez. S ha a nagy király nálunk támad fel, azt mondhatjuk: „Felség, az ország egy része ugyan elveszett, de a magyar keresztény európai szellemiséget őrizzük! Lélekben erősek vagyunk, s a régi katedrálisok építőmestereinek szorgalmával és kitartásával építjük világunkat tovább, itt Szentendrén, valamint mindenhol másutt is, ahol csak megfordulunk!”

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

Szentendre, 2016. augusztus 20.

Dr. Hóvári János

a Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. főigazgatója