Történelmi nagyjaink, hőseink
Magyar alkotóművészeket és gondolkodókat hívott össze hagyományteremtő céllal a Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. (MANK). Az Alkotóművészeti Szalon első rendezvényén, november 4-én Somogyi Győző grafikusművész, Rosonczy Ildikó történész és Kovács István költő, polonista beszélgetett a magyar vidék helyzetéről, és arról, hogy kik a magyar történelem hősei.
„Adósságunk, hogy azon szerveződések ügyét, amelyek sokat tettek nemzetünkért, nem vittük tovább. Szükség van tehát arra, hogy azok az emberek, akik örökséget akarnak továbbadni, időnként leüljenek, összefogjanak, véleményt mondanak. Azt a korszerű érték- és örökségvilágot, ami velünk él, nem lehet félresöpörni, mert ha megtesszük, cinkosok vagyunk azok eltűnésében” – mondta el Dr. Hóvári János, a MANK főigazgatója a nyitóbeszédében.
Magyarországon semmi nem történik, ha legalább egy bizottságot nem alapítunk – vallotta Hoppál Mihály néprajztudós, ezért alapította meg néhány barátjával, köztük Jankovics Marcell rajzfilmrendező-grafikussal és Szakály Ferenc történész-muzeológussal közösen a Március 15. Társaságot 1980-ban. Díjat is létrehoztak, amelyet 1983-ban Somogyi Győző vehetett át.
A néprajztudós otthonában megrendezett szalonok hagyományát szerette volna Hóvári János újraéleszteni: az első összejövetelen, melyet a Cseh Tamás Archívum patinás épületében rendeztek meg, az egykori Március 15. Társaság több jeles tagja is jelen volt. A fővendég, Somogyi Győző grafikusművész mellé két barátját, szellemi társát is meghívták: Rosonczy Ildikó történészt és Kovács István költőt, polonistát. A moderált beszélgetést Mirtse Zsuzsa író, költő vezette. A beszélgetés játékos feladattal indult: egymást kellett bemutatniuk a szereplőknek – ami nem volt nehéz a számukra, hiszen mindhárman a Balatontól északra fekvő Salföldön laknak.
Rosonczy Ildikó történész Somogyi Győzőről elmondta: a művész lovagol, szamarat tart, kicsi faluban él, ezek a különlegesnek vélt jellemzők azonban hajlamosak elhomályosítani a lényeget: művészetét. Somogyi Győző olyan művész, aki mélységében ismeri a magyar történelmet, és szeretné továbbörökíteni ezeket a történelmi hagyományokat, ezt a szándékot bizonyítják történelmi tematikájú grafikái és festményekből álló sorozatai is. Somogyi Győző munkája hiánypótló, a köztudat mégsem kezeli helyén ezt a teljesítményt. Elmesélte, hogy a grafikusművész vidékre költözésével egy kis falu, Salföld lelkébe igyekezett ismét életet lehelni. „Azt gondoljuk ugyan, hogy a falvak a Rákosi-korban veszítették el jövőképüket, az azonban valójában csak az első csapást jelentette, a valódi romlást a tsz-esítés második időszaka hozta el. Somogyi Győző értelmiségiként és művészként is ezen falusi, paraszti közösség jövőjét tartja szem előtt. Annak érdekében munkálkodik, úgy, hogy nincs egyetlen szabad perce, amit ne használna ki. Helyi újságot szerkeszt, környezetvédő, a helyi közösségi szerveződések egyik lelke.”
Somogyi Győző a Március 15. Társaságnak köszönhetően találkozott a nemzeti értelmiséggel, korábban, mint művész, a liberális szubkultúra vette körül. „Nekem ez akkor az egész világlátásomat megfordította” – mondta maga a grafikusművész, aki a társaságban ismerkedett meg Kovács Istvánnal. Azóta közös könyvek és rendezvények állnak már a hátuk mögött, együtt szervezik például a salföldi Balassi Bálint Napokat, ahol Balassi-versek és táncház is színesíti a programot. „Kovács István négy Balassi-szobrot és -domborművet állított fel lengyelországi főkonzulsága idején: erőteljes kulturális tevékenységet folytatott tehát, és mind a mai napig ápolja a magyar–lengyel kapcsolatokat” – méltatta barátját Somogyi Győző.
Kovács István polonista, költő feleségét, a már említett Rosonczy Ildikót mutatta be. Ildikó, akivel nevelőtanárként ismerkedett meg, versei első kritikusa is. Ő tudatosította benne, hogy megszokás és rutin nincs a házasságban, ahogy egy műalkotásban sem. „Ha pedig szeretném ezt a munkát összecsapni, jelzi nekem, hogy a házasság két ember szövetsége” – mondta el Kovács István, aki Lengyelországgal azt követően kezdett el foglalkozni, hogy tudatosult benne: az adományok 30 százalékát a lengyelektől kapta hazánk ’56 után – pedig ők is igen nyomorult helyzetben voltak akkor.
„Szerelmem, életterem, választott hazám, sőt, életművem része Salföld, miközben látom azt az óriási problémát, amit az összes dunántúli falu jelent, és aminek oka a parasztság megszűnése. Abban a naiv hitben mentem én magam is Salföldre, hogy ha vállalom a paraszti sorsom, meg tudom menteni a falut. Ez nem így lett” – mesélt Somogyi Győző. A lakosság nagy része már elköltözött, vagy kiöregedett. Egyelőre kétesélyes, hogy sikerül-e ott új életet varázsolnia.
Nyáron ugyan sok a turista, de Rosonczy Ildikó szerint a magyar vidék nem menthető meg a nyaralókkal. A megműveletlen telkek, a nyugaton cselédsorban dolgozó fiatalok jelentik a problémát, miközben a település holland és német lakosai csak nyáron, néhány hétre költöznek le, kérdéses azonban, hogy túléli-e a teleket a vidék. „Értelmiségiek próbálják újrateremteni ezt a világot, mit sem ér azonban ez hangsúlyos vidékpolitika nélkül” – mondta Rosonczy Ildikó.
Somogyi Győző a munkájáról is mesélt a szalonban: húsz évig készültek a rajzok, amelyek idén, a Zrínyi-emlékév keretében jelentek meg a Szigeti veszedelem illusztrációjaként. Talán nem is véletlen, hogy a művész nagy természetességgel mozog a 16–17. században, ráadásul családja – véli ő – szegről-végről rokona a Zrínyieknek. És éppen az akkori világszemlélet, heroikus kereszténység és nemzetfelfogás az egyetlen helyes út ma is. „Zrínyi Miklós úgy tud élethalálharcot vívni az iszlám ellen, hogy közben tiszteli ellenfelét. A mai európai embert ezzel szemben a gyávaság jellemezi.”
Rosonczy Ildikó szerint hatalmas teljesítmény az, hogy a magyar nép a nemzethalállal többször is küzdve megmaradt az idegen környezetben. Somogyi Győző úgy véli, ebben hatalmas szerepe volt a magyar nőknek, akik a magyar nyelv átadásának feladatát teljesítették az évszázadok során.
A Szalon nyitányaként Hanák Gábor magyar történész, dokumentumfilm-rendező, a Cseh Tamás Archívum vezetője filmgyűjteményéből láthattak részleteket a vendégek. Az egyik felvételen Cseh Tamás adta elő két ritkán hallott dalát, köztük az ’56-ot idéző A haver című szerzeményt, amelyet Cseh Tamás és Bereményi Géza az 1970-es évek legelején jókedvéből írt, így emlékezve a forradalomra. A dalt először 1989 áprilisában adta elő Cseh Tamás, Márta István és Novák János. A szabadságharcról pedig olyan felvételeket tekinthettek meg a látogatók, amelyeket Hanák Gábor gyűjtött össze azoktól, akiket Németországban, illetve Ausztriában talált meg. Mint elmondta: a felvételek ritkán láthatóak, hiszen azokat kutatási célra kapta meg. A Hommage à Bibó István államminiszter címmel látható videóban pedig Bibó István – aki ’56-ban egyedül képviselte idehaza a magyar kormányt – ítéletéhez és néhány személyes fényképéhez Cseh Tamás és Bereményi Géza Halál című művét társították.
