Sziszüphoszként inspirálódó művészek

Festőművész, aki megélt már zenélésből, és most művésztelepet vezet, a Magyar Írószövetségben közösséget építő költő, aki a zenében találta meg a kikapcsolódást és egy híres népzenész, prímás, aki matematikusként a rendszereket kutatta. Három – fővendégként meghívott – művész mesélt a Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. (MANK) december 2-ai, már második alkalommal, a Cseh Tamás Archívum épületében megrendezett Alkotóművészeti Szalonjában arról, hogy Sziszüphoszként milyen köveket görgetnek. A beszélgetést Mirtse Zsuzsa író, költő vezette moderátorként.

„Inkább a képzőművészet a kakukktojás az életemben, ugyanis orvos családba születtem, a bátyám pedig zeneszerző, író, költő. A reáltudományok és a zene tehát kódolva volt az életemben, a képzőművészet iránti szenvedélyemet azonban még senki nem tudta megfejteni” – mondta Verebes György festőművész, a Szolnoki Művésztelep vezetője. Egész életében a rajzolásnak élt, de azért végigjárta az általános zeneiskolát, bár igaz, hogy – mint saját maga bevallotta – évtizedekre visszamenően a legrosszabb diák volt ott. „Elsős korom óta rajzoló gyerek vagyok, miközben azért arra is rájöttem, hogy a zenével szórakoztathatom a körülöttem élőket. Voltak olyan korszakai az életemnek, amikor kizárólag a zenélésből éltem, sőt a zeneelméletet megtanulva tanítottam is” – mesélte el a képzőművész.

Sipos Mihály zenész, a Muzsikás együttes prímása zenei pályán való elindulásának fő felbujtója közvetve és közvetlenül is Kodály Zoltán volt, iskolájában a zenei oktatást ugyanis maga a híres zeneszerző felügyelte. „Mindennap volt énekóránk, és persze azt gondolhatnánk, hogy semmi másra nem vihetik így a diákok. Kodály azonban egy régi antik felfogást követett, ahol mindennek az alapja a zene, amely megnöveli a két agyfélteke közötti áramlást” – avatott be minket ezzel már a mai tudomány vívmányaiba a zenész. Ő maga másodikosként került a zeneiskolába, mert a kerületi alapon szerveződő iskolába egy szomszédos városrészből vitték át diákként. Mint visszaemlékezik rá, az iskola állandóan zenétől volt hangos: ének, taps, tánc hangjai szűrődtek ki az iskola falain. És hogy bebizonyítsák Kodály igazát, az iskola diákjai más tárgyakból is igen jól teljesítettek országos szinten is számon tartott eredményeket elérve. Sipos Mihály például matematikusként szerzett diplomát, szakdolgozatát egy többdimenziós statisztikai eljárásból írta. „Felélesztettem ezzel egy programot, amelyet Magyarországra nem hozhattunk be ugyan, de oktatási-tudományos célokra azért használhattuk. A szakdolgozatomban azt kutattam, hogyan lehet a nagyhatású eszközöket a népdalok rokonsági fokozatainak meghatározására használni, hogyan lehet a köztük lévő kapcsolatokat meghatározni, csoportokba rendszerezni azokat.”

Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke is igazi polihisztor: szereti Mozartot, költői mivolta mellett pedig szakácsként is megállja a helyét. „Aki a költők pályájával kacérkodik, az elválaszthatatlan a zenétől, hiszen a vers és a dal történetileg is egymás gyökeréből fakad. Ha elmélyülni szeretnék, vagy meghallani a saját hangomat, komolyzenét hallgatok, vezetés közben pedig a jazz lazít el” – mesélte. Az említett műfajok mellett azonban a rockkorszak is közel áll hozzá, fiatalon ugyanis sörért írt dalszövegeket rockzenekaroknak. Később egy ismert popzenekar is megkereste, és el is kezdtek közösen dolgozni néhány dalon, végül azonban nem az ő dalaival futottak be a rádióban. „Ha ez megtörtént volna, talán nem lennék az Írószövetség elnöke” – mondja nevetve. Egy grafikus barátjával alapított zenekarral a mai napig együtt dolgozik egyébként. A vegyes társaság minden tagja más-más területről érkezett a bandába. A dalszövegek a versein alapulnak, a zene kapcsán azonban át-át alakította ezeket a sorokat, aminek meg is lett az eredménye: egy lemeznyire való dallal büszkélkedhetnek mára. „Nem volt azonban könnyű idáig eljutni. Már éppen elengedtem ezt a dolgot, és más, eredményt hozó munkákra akartam fordítani a figyelmet, amikor kezdtünk előrébb lépni. Azt hiszem, mindennel így van ez: ha nagyon erőltetjük, nem fog működni. Ha elengedjük az afölött érzett görcsöt, úgyis fennmarad a valóban értékes.”

Verebes György szerint a közösség és az alkotás viszonya igen különleges: „zenészként közösségi ember vagyok, szeretem, amikor hangszereken keresztül beszélünk, legfőképpen azonban önmagával beszél alkotás közben az ember, akkor is, ha zenével, akkor is, ha szavakkal teszi azt valaki. Ami pedig a képzőművészetet illeti, a festésnek is van egyfajta bensőségessége, úgy magányos, mint egy szólótánc. Éppen ezért szeretem a nagyobb méretű felületeket, ugyan grafika szakon végeztem, bár nem a saját választásom jogán.” Szolnokon azonban nem csak mint művész dolgozik, a művésztelep vezetőjeként ugyanis egy közösséget szervez. Mint derült égből a villámcsapás, úgy érte ez a felkérés, miután műterem-használati lehetőséggel érkezett a városba. „Alkotói magányba akartam elvonulni, ennek ellenére három hónap múlva felkértek, hogy művészeti vezetőként maradjak ott. Pedig soha nem vállaltam hasonlót. Elkezdtem úgymond barátokat, ismerősöket szerezni, megtanultam, hogyan kell szervezni az eseményeket. Ma is erre a légkörre vagyok a legbüszkébb, büszkébb, mint a művekre, amelyeket készítek. Számomra az egész egy tánc, amelynek számtalan iránya van, leginkább azonban ez is befelé irányuló.”

Szentmártoni János kamaszkora óta, már az iskolában is közösségeket szervezett, ahogy később tíz évig a Magyar Naplónál, most pedig az Írószövetségben. „Egyre nehezebb ez a szerep, mert sok ellenállásba ütközöm. Megbékélek azonban a sorsommal, amikor látom, hogy aminek meg kellett íródnia, a közösségépítésre szánt évek mellett is megíródott, és hogy nem hiába kötöttem meg a kompromisszumot az alkotói magány és a közösségi tevékenység között. Nem érzem elfecséreltnek a közösség építésére szánt időt, amelyre ugyanolyan alkotásként tekintek, mint egy szövegre.”

„Sok-sok generáció munkájáért tartozunk mi hálával, kötelességünk adni ott, ahova születtünk. Ehhez viszont tanulni kell, amiért el kell utazni a világ több pontjára” – mondta el Sipos Mihály zenész. Szerinte ha valaki értelmiségivé kíván válni, akkor azzal együtt fel kell vállalnia a közösségjobbító szerepet. A Muzsikás együttesben érzékelhető ez a szál. „Ami nagy hatással volt ránk, azt szerettük volna másoknak is megmutatni: 1973-ban havonta rendeztünk egy nagy táncházat, ahova bárki bemehetett. A Bartók-táncegyüttes 20–25 tagja tanította a vendégeket énekelni, táncolni. Később vidékre is eljutottunk, több mint 600 iskolában jártunk muzsikálni.”

„Mindannyian Sziszüphoszok vagyunk, görgetjük a követ a hegytetőre, és reménykedünk, hogy nem hullik vissza ránk. Az egyéni életünkben mindannyian próbáljuk megragadni önmagunkat, ez a kreáció pedig katarzist vált ki. A legegyszerűbb formája a zene, amelyről tudjuk, hogy összeköt bennünket. A népzene összeköti a 11–15 milliós magyarságot, érezzük ugyanis, hogy belőlünk jön. A zene kohéziós erő, amelyet a pártállam manipulálni kezdett, Sipos Mihály azonban visszahozta annak tisztaságát. Most a globalizáció kívánja ezt eltörölni, ami ellen szintén, ha másképp is, de küzdeni kell” – mondta el Hóvári János, a MANK főigazgatója. Fontos ez azért, mert közösségben élünk, ahol felelünk a nemzetért, hogy újratermeljük értékeinket, és hogy az újabb generációk hozzáadják ehhez a maguk értékeit. Mindez felelősséggel társul, hiszen próbáljuk megtalálni azokat, akik a szellemiségünket át tudják venni, legyen az a hegedű, a Szolnoki Művésztelep vagy az Írószövetség – tette hozzá a főigazgató.