Emlékezés, árulás, felejtés

„Minden búcsúzás hálátlanság, mert kényszerű árulás is” — mondja Hevesi Judit költő első kötete kapcsán. A fiatal irodalmár 2016-ban nyerte el a Móricz Zsigmond irodalmi alkotói ösztöndíjat, melynek köszönhetően megjelenhet második kötete. Pályájáról, a búcsúzásról és a vágyakról beszélgettünk a MANK 2016-os Évkönyvében megjelent interjúban, melyet alább olvashatnak.

Miként indult a pályád?

Hódmezővásárhelyen születtem, a szüleim Mindszenten élnek a mai napig, Szegedre jártam egy ideig egyetemre, utána kerültem fel Budapestre – ekkor csöppentem bele az irodalmi életbe. Budapesten a kulturális élet sokkal pezsgőbb, és nem utolsó sorban: elérhető közelségben vannak azok a szerzők, akik tájékozódási pontok lehetnek, esetleg véleményezik a készülő vagy a kész munkákat. Nekem hatalmas löketet adott, hogy felkerültem a fővárosba. Ezzel nagyjából egyidejűleg kezdtem el verseket írni. Itt már olyan emberek között voltam, akik tudtak visszajelzést adni arról, érdemes-e folytatnom vagy sem. Szegő Jánosnak például, akinek mindig is bíztam az értékítéletében, és aki később a Magvető Kiadónál az első kötetem szerkesztője lett, már elég hamar elküldhettem a szövegeket véleményezésre, ő sokat és sokszor, türelemmel bátorított. A vidéki tehetségek gondozása nagyon fontos, hiszen nekik kevesebb lehetőségük van arra, hogy visszajelzést kapjanak. Az első versemet 2011 körül írtam, először pedig a Műút című folyóiratban publikáltam, ebben Kabai Lóránt támogatott. A második verset az Élet és Irodalomnak küldtem, és Csuhai István el is fogadta azt közlésre – óriási szerencsém volt.

Kik hatnak rád, inspirálnak?

Az első kötetnél Rainer Maria Rilke és Paul Celan határozta meg leginkább a beszédmódot, az itthoniak közül pedig Schein Gábor. A most készülő könyv kapcsán leginkább Tóth Krisztinát mondanám. Ő az, aki tökéletesen tudja, hogyan kell egy verset megírni, az ő verseiből vált világossá számomra – és ez a második kötetemnél még inkább igaz –, hogyan kell használni a motívumokat, hogy végig kell vinni a versen azokat. Nehéz feladat, még sok dolgom van vele. Rájöttem időközben arra is, hogy az első kötetem versei nagyon magára hagyják az olvasót, ezért a töredezettséget, a hiátusra épülő beszédmódot átgondolnám, ha újra írnám. Én utólag is látom ennek a funkcióját, de ezt nem mindenki gondolja így, ami rendben van.

Az első köteted 2015-ben jelent meg Hálátlanok búcsúja címmel. Miért ezt a címet választottad?

Ez egy paradoxon. Azt gondolom, aki hálátlan, nem búcsúzik. Ruth Klüger Élni, tovább (Weiter leben) című könyvében – melyet Cziglényi Boglárka fordított magyarra és én szerkesztettem – van egy olyan jelenet, amely azt írja le, hogy Kanada keleti részén fókákat vernek agyon. Az anyafóka, mikor látja, hogy el fogják pusztítani a kicsinyét, nem tesz mást, csak úgy dönt: nem nézi végig. Hátat fordít. Ez nagyon elgondolkodtatott; az éreztem, hogy jól kifejezi az emlékezeti struktúránkat. Két lehetősége volt az anyafókának – és talán nekünk is: vagy belepusztul, ha végignézi, vagy hátat fordít, hogy túlélje. Az viszont, hogy otthagyja a kicsinyét, árulás. Minden búcsúzás hálátlanság, mert kényszerű árulás is.

A versek holokauszt tematikájúak. Hogyan született meg ez a koncepció?

Ruth Klüger könyve tipikus holokauszt-memoár, ezzel a témával kapcsolatban pedig György Péter Apám helyett című könyve volt nagy hatással rám. Rendkívül okos, reflektált és érzékeny emlékezés, mely nélkül nem született volna meg a kötetem. A Balassi Intézet ösztöndíjával pedig kimentem Jeruzsálembe, ahol női

túlélők visszaemlékezéseit kutattam. A kötet azt mutatja, hogy meg lehet próbálni beszélni erről, de nem fog sikerülni, csak dadogás lesz. Bár még ez is több annál, mintha semmit sem mondanék.

Készül a következő köteted?

Igen, bár ez nem született volna meg, ha nem nyerem el a Móricz-ösztöndíjat. Annyira elfoglalt vagyok mostanában a hétköznapokban, hogy ha ez nincs, akkor nincs lehetőségem időt teremteni az alkotásra. Megtisztelő visszajelzés az ösztöndíj, így jobban elhiszem, hogy érdemes foglalkoznom az írással.

Hogy állsz vele?

Jól, nagyjából befejeztem. A tematika szintén az emlékezet kérdése, ám sokkal inkább a társas kapcsolatokra vonatkoztatva; leginkább párkapcsolati versek szerepelnek a kötetben, bár szörnyű ez a meghatározás és nem is igazán pontos. Nagyon eltérőnek hathat a holokauszt tematikához képest, pedig ugyanúgy az emlékezet, az árulás, a felejtés kérdésére fókuszál. Amíg az első kötet az emlékezet fontossága mellett érvel, ez a felejtés szükségessége mellett teszi le a voksát.

Milyen művek kapnak helyet benne?

Míg az első kötetben a hiátusra építő beszédmód volt az elsődleges, mert úgy találtam, ez a legkifejezőbb a hiányra, a másodikban másféle hiányról másféle hangon, néhol már-már fecsegően hétköznapi nyelven beszélek, történeteket mesélek el. Érdekes: azt hittem, sosem fogok tudni ilyen típusú verseket írni. Amikor megpályáztam az ösztöndíjat, azt gondoltam, lesznek hiátusra épülő, nem narratív típusú versek, melyek mellé szükségesek prózai betétek, hogy összeálljon a történet. Ezért vegyesen prózával és lírával pályáztam. Az első félévben azonban megírtam a teljes évi karakterszámot – csak lírából, szabadversekből. A bizottság szerencsére rugalmas volt, így nem lett belőle gond.

A költészet mellett műfordítóként és szerkesztőként, illetve PR-osként is tevékenykedsz.

Így van. Kúnos László, aki a Corvina Kiadó – ahol dolgozom – igazgatója, Bergmann fordítója, Blaschtik Éva kollégám pedig Sebald – fordító – ők sokat segítenek nekem a fordításokkal kapcsolatban is, a nyelv különböző felhasználásának, pontosságának, árnyalatainak megértésében. Mikor Schiller Haramiák című drámáját fordítottam le, ez különösen jól jött, hiszen klasszikus darabról van szó, meg kell érteni, hogy más egy leírt szöveget el- és felolvasni, illetve életszerűen elmondani. Ami a szerkesztést és a PR-t illeti: örülök, hogy non-fiction kiadó a Corvina, és nem szépirodalmi szövegekkel dolgozom, mert túlságosan erősen hatnának rám. Így is sokat tanulok a könyveinkből.

Fiatal vagy és – bátran mondhatom –: sikeres. Mi az, amire nagyon vágysz?

Kicsit talán közhelyes, de mindig valami újat szeretnék csinálni. Fejlődni, az alkotás terén különösen, de közben soha nem szeretnék elfeledkezni arról, hogy a fejlődés tágabb horizontot, témákat is jelentsen. Nem belekényelmesedni egy témába, egy nyelvbe, hanem folyton újat keresni. Legszerencsésebb, ha ez minőségben is javulást jelent. Rettegek attól, hogy untatni kezdem az olvasót. Ám még jobban rettegek attól, hogy ráunok magamra.

Szíjjártó Anita

Fotó: Péczely Dóra