Festészet és szobrászat kézen fogva

Martin Henrik festő és szobrászművész a 2016-os évben már harmadszor nyerte el a Derkovits Gyula képzőművészeti ösztöndíjat, melynek köszönhetően lehetősége nyílt arra, hogy csak az alkotásra koncentráljon. A művész 2004-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán, de már a tanulóévek alatt is élénken érdeklődött a szobrászat iránt. Festményeket és szobrokat egyaránt készít, művei jól tükrözik, hogy az űrkutatás, illetve a keleti filozófia foglalkoztatja. Az ösztöndíj által több kiállításon is részt vett, emellett pedig olyan műteremben dolgozhat, amely „tökéletes helyszín az alkotásra” – árulta el Martin Henrik a MANK 2016-os Évkönyvébe készült interjúban, melyet alább olvashatnak.

Festészettel és szobrászattal is foglalkozol. Miért e két alkotási módot választottad?

A Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakára jártam, de már ott is érdekelt a szobrászat. Mikor elsőéves voltam, át is mentem egy hónapra a kőfaragó műhelybe és kifaragtam az első szobromat. Ezzel akkor le is zárult a dolog, és visszamentem a festőműterembe, amit egyáltalán nem bántam meg. Aztán évekkel később, mikor már lediplomáztam, ismét elkezdett foglalkoztatni a szobrászat. Azt nehéz elmagyarázni, miért pont ez a két mód áll közel hozzám, de talán az lehet az oka, hogy én mindig képben gondolkodom, ugyanakkor nagyon érdekel a háromdimenziós kiterjedés, megjelenítés is. Régebben olvastam egy könyvet, amely egy kitalált középkori faszobrászról szól. Ebben a könyvben úgy fogalmaznak, hogy ő képfaragó, és én is valahogy így tudom elképzelni magam.

Tehát a festészet és a szobrászat is folyamatosan jelen van az életedben?

Nem teljesen. Most volt hat év kihagyás, amikor egyáltalán nem festettem, csak kőszobrászattal foglalkoztam, mert sorra olyan ötleteim voltak, amelyeket ezzel az anyaggal tudtam megvalósítani. Épp most kanyarodtam vissza a festéshez. Igazából ez mindig attól függ, hogy milyen ötleteim vannak, és azok milyen módon ültethetők át vászonra vagy kőbe. Alkotásaid jól tükrözik az űrkutatás iránti érdeklődésedet.

Miért pont ez a téma kezdett el foglalkoztatni?

Úgy gondolom, ez az érdeklődés átlagosnak mondható, hiszen sok embert érdekel a világűr. De hogy miért pont ez a téma kezdett el foglalkoztatni, azt nehéz megmondani. Ha valami felkelti az érdeklődésem, akkor beleásom magam, így volt ez az űrkutatással is. De ide kapcsolható például a keleti filozófia, főleg a csan buddhizmus, hiszen az a másik terület, melyből nagyon sokat merítek, és igazából pont oda vezet, ahova az űrkutatás: az üresség gondolatához, érzéséhez. A csan buddhizmusban befelé kutatnak az emberek, és ha a belsőnk irányába indulunk el, akkor is ürességet találunk, akárcsak a világűr esetén. Én ebben nagyon jól látom az analógiát. Ahogy a Tabula smaragdinában (ókori ezoterikus irat, a hermetikus filozófia „alapokmánya”, amelyet Hermész Triszmegisztosznak tulajdonítanak – a szerk.) is írják: ami fent van, ugyanaz van lent is.

A 2016-os évben elnyerted a MANK Derkovits Gyula képzőművészeti ösztöndíját, már harmadszorra. Miért fontos számodra ez az elismerés?

Ez nagyon jó lehetőség számomra. Azáltal, hogy megkaptam ezt a támogatást, rengeteget tudtam és tudok dolgozni a saját képzőművészeti munkáimon. Az is fontos előny, hogy így kevesebb időt kell töltenem a megélhetési munkálatokkal. Ez az ösztöndíj arra ad lehetőséget, hogy alkothassak. De ez igazából kétoldalú dolog: időt és lehetőséget kaptam, ugyanakkor ott van az a külső elvárás, hogy ezt használjam is ki, ami nagyon jó dolog. Így nemcsak az én belső motivációim hajtanak, hanem a külső elvárás is, és nekem ez optimális.

Mit adott neked az ösztöndíj? Milyen módon segíti a munkádat, előmeneteledet a MANK?

Nagyon sokat adott, rengeteg segítséget kaptam. Például felkértek, hogy vegyek részt csoportos kiállításokon, többek között Krakkóban és Temesváron. De itt a szentendrei MANK Galériában is volt egy kiállítás, amelyen részt vettem. Egyrészt tehát segítenek a kiállításokkal, másrészt, ahogy csak tudnak: azt ki is emelem, hogy mikor az Óbudai Társaskör Galériában volt egy kiállításom 2016 januárjában, a hírt feltették az oldalukra, ennek nagyon örültem. A legnagyobb segítség pedig az a műterem, amelyet használhatok.

Mesélnél arról, milyen a munka a műteremben?

Már két éve vagyok itt: az első évben főként faragtam, illetve rajzoltam bent a műteremben. Tulajdonképpen ez is befolyásolt abban, hogy a festés felé mozduljak, hiszen itt ez a ragyogó műterem, amely reggeltől estig fényárban úszik, és úgy gondoltam, ezt a lehetőséget kár lenne nem kihasználnom. Korábban dolgoztam már garázsban és sötét szobában is, ez itt teljesen más. Mikor először beléptem a műterembe, hoztam magammal egy iránytűt, letettem a földre és láttam, hogy pontosan északi a tájolás, tehát valóban tökéletes helyszín az alkotásra. Ezt persze erre építették, erre tervezték, és mondhatom, jó is.

Jelenleg milyen alkotáson dolgozol? Mi szerepel az éves munkatervedben?

Az éves munkatervemben először egy szobrot terveztem, méghozzá egy Bódhidharma-szobrot – ő egy csan buddhista pátriárka –, de nem tudtam magammal kiegyezni abban, hogy milyen formában faragjam ki. Volt egy korábbi, kisebb szobrom, és úgy gondoltam, hogy azt továbbfejlesztem és megnézem, milyen lesz nagyban, de akárhogy is alakítgattam vagy mintáztam, mindig a festés felé vittek a gondolataim, így az eredeti elképzelésem teljesen lebomlott. És akkor előkerült egy korábbi témám, a Vidya – ez szanszkrit szó, azt jelenti, éberség –, melyben tulajdonképpen tekinteteket jelenítek meg és próbálom a dolgokat minimalista módon megközelíteni. Ezt már korábban elkezdtem megfesteni, most pedig, hogy újra elővettem, egyre nagyobb kedvem lett hozzá és egyre jobban belemélyedtem. Ebben most a festészet és a szobrászat is jelen van, mert követ is használok. A korábbi években mindig úgy gondolkodtam, hogy azokat a munkáimat valósítom meg, melyek már kiforrottak, hiszen úgy biztosan tudom, mit szeretnék látni, milyen kérdésekre keresem a választ. Most is így indultam, csak a kérdések közben kiütötték a művet, ezáltal viszont olyan témához jutottam el újra, amely nincsen kidolgozva és rengeteg lehetőséget rejt magában.

Tóth Eszter

Fotó: Csákvári Zsigmond