Család és képzőművészet összhangja

„Rákossy Anikó határozottan előtérbe helyezte a családi kötelezettségeket, ugyanakkor ösztönösen érzett arányban fenntartotta a képzőművészethez” – mondta el Bodonyi Emőke művészettörténész Rákossy Anikó A színek útjai és útvesztői című kiállítása megnyitásakor a szentendrei MANK Galériában. Az április 18-ától látható tárlaton elhangzott beszédét alább olvashatják.

„Szerencsére még sokan vagyunk azok, akik emlékeznek Rákossy Anikó festői debütálására, amelyre éppen itt, Szentendrén, az egykori Művésztelepi Galériában került sor 1991-ben. Az 1972-ben megnyílt Galéria építészeti terveit több kritika érte, elsősorban az ablakokon beáradó erős, nyugati fény miatt, belső tere kicsit szabálytalan és aszimmetrikus volt, viszont tágas falfelületeire kényelmesen lehetett nagyobb képeket pakolni és levegős téregysége plasztikák, installációk bemutatására is alkalmasnak bizonyult. Esetlensége ellenére is rendkívül sok fontos és legendás hírű, presztízsértékű tárlatnak adott otthont, szimbolikusan összekötötte a múltat és a jelent, emiatt Szentendre egyik kultikus helyeként tarthatjuk számon. A rangot jelentő kiállítások sorában Rákossy Anikó érdeklődést és elismerést kiváltó festőművészként történő bemutatkozását az tette igazán feltűnővé és rendhagyóvá, hogy a képzőművészeti főiskolai tanulmányainak befejezése után tizennyolc-húsz évvel kezdett újra festeni és a hazai közönség előtt egy önálló, teljes értékű festői anyaggal jelentkezett. Addig illusztrációkat készített elsősorban gyermekkönyvekhez, melyeknek szereplői egyedi grafikáin és szitanyomatain is feltűntek, ezekkel rendszeresen szerepelt a szentendrei csoportos kiállításokon. Nem mellesleg ez alatt a húsz év alatt felnevelt két leánygyermeket és végig támogatta férje, Farkas Ádám Kossuth-díjas szobrászművész alkotói munkásságának kiteljesedését. Élettere pedig az a legendás, szabadon lélegző Bükkös-parti kert lett, ahol a Farkas-család ma is él. A felületes életrajzíró és olvasó talán elsikkad e látszólag eseménytelen két évtized fölött és nem is gondol abba bele, hogy mennyire tudatos elhatározás állhatott mögötte. Rákossy Anikó határozottan előtérbe helyezte a családi kötelezettségeket, ugyanakkor, ösztönösen érzett arányban fenntartotta a képzőművészethez, elsősorban a grafikához fűződő tevékenységét, és ilyen módon sohasem hagyta elszunnyadni alkotói vágyát, ami az 1980-as évek legvégén végre kiteljesedhetett az első festői kompozícióiban, amelyek nagy belső energiákkal rendelkező művészről vallottak.

A világhoz igazodó békés és kiegyensúlyozott viszony az ember megjelenésében is nyomot hagy. Kezdő művészettörténész voltam, de még mindig előttem van, ahogyan Anikó megjelent sugárzó szépségű szelídségével és kellő határozottsággal a főtéri Kereskedőház 5-ös számú lépcsőházának egyik, állandóan cigarettafüstbe burkolt irodájában, a szentendrei művészeti élet kihagyhatatlanul fontos apró birodalmában. Itt egyeztette első kiállításának és megnyitójának részleteit az akkori Ferenczy Múzeum munkatársával, Hann Ferenccel, aki, amellett, hogy kritikusan és szatirikusan folyamatosan bírálta a rendszert, kiváló érzékkel vette észre a tehetségeket és kiemelkedő íráskészséggel támogatta a kortárs képzőművészetet.

Első méltatójaként így fogalmazott Rákossy Anikó képeiről: „Ezek a festmények furcsák, és jó, hogy furcsák, nehezen köthetők archetípusokhoz.”

A kategóriákba valóban nehezen besorolható legelső művek lendületes, geometrikus jellegű, egyenesekkel és ugyanakkor ívekkel határolt, egymást átmetsző síkokból és azt kiegészítő festői felületekből építkeztek.

Az ezt követő önálló tárlatok közül kiemelkedik az 1995-ben az Ernst Múzeumban rendezett kiállítás, mivel az itt bemutatott képek szerkezetessége kezdett feloldódni, a visszafogottabb, sejtelmesebb, szürkéskékbe fojtott és barnával átitatott színviláguk pedig befelé tekintő, bolyongó lélekállapotra utaltak és belső tájak bejárására invitálták nézőit.

Az 1990-es évek második felében születtek meg azok a festmények, amelyeken egymáshoz hasonló kalligrafikus motívumok ismétlődtek egymás mellett és alatt. A gesztus most kisebb méretekre koncentrálódott, de a rendszerbe foglalt motívumsorok ritmikus képletei, a felszín alatti doboló ütemek sejttették, hogy hamarosan újabb alkotói korszakban tör elő az alkotást alakító belső erő.

Az 1990-es évek legvégétől a motívumok és a színfelületek fokozatosan kezdtek megnőni, kitágultak a képterek dimenziói. A jelen kiállítás kurátorának, Szepes Hédi művészettörténésznek a rendezését dicséri, hogy nagyobb egységbe helyezte a legújabb műveket és korábbi alkotásokból is válogatott. Így összefüggésében láthatjuk, hogy az elmúlt évtizedekben egymás után készültek a kisebb és nagyobb méretű, de egyaránt monumentális hatású művek. A puha, organikus formák, a széles ecsetvonások, a művész színvilágát alapvetően meghatározó izzó vörös, mély tüzű barna, világosszürke színeket gyakran egészítik ki vagy váltják fel a kék, zöld, sárga faktúrák.

A kavargó, mozgással és élettel teli festmények, amelyeken a mélyülő tér hol kinyílik, hol megbújik a felszín alatti rétegekben, olyan természeti jelenségekre emlékeztetnek, mint a szélfútta, a hullámok csapkodtatengerparti sziklák, az ég felé törő hegyormok, a szárnyaló madarak röpte, a lángoló tűznyelvek tánca, az őserdők titokzatos, színes, morajló világa.

Talán van annak a jelentősége, hogy amikor Rákossy Anikó alkotás közben a szentendrei műterméből kitekint, akkor mindig az eget látja. Ez a folyamatos felfelé tekintés kompozícióit is meghatározza, mert a felemelkedés, a zuhanás és felszállás, az örvénylés és a szakadatlan köröző mozgások egyaránt feszítgetik vásznainak kereteit. A drámai és lírai hangulatú tájlátomásainak rendkívüli kifelé ható feszültségét alkotójuk intenzíven befelé forduló elmélyedése teremti meg.    A szélesen húzott, absztrakt alakzattá szervesülő gesztusok, a kalligrafikus motívumok, a lélegző nagy színfelületek a mindent átható, a természetet és az életet meghatározó energia, az életerő hordozói, ilyen értelemben Rákossy Anikót a huszadik század egyik legjelentősebb művészettörténésze, a Herbert Read által definiált vitalista művészeti irányzat folytatójának tekinthetjük.

Mindig is úgy gondoltam, hogy Rákossy Anikó világnézetét két sarokpont képezi: a családi értékek iránti elkötelezettség és a természethez fűződő különleges kapcsolata. Mindezt azonban kiegészíti az a kitartó munka és az a cselekvő szeretet, amelynek nyomait újabb és újabb festményei őrzik.”

Fotó: Csákvári Zsigmond