A szentendrei művészvilág és a családok
Családok a szentendrei művészéletben címmel tartottunk kerekasztal-beszélgetést a MANK Galériában május 18-án Rákossy Anikó festőművész A színek útjai és útvesztői című kiállítása zárásaként. P. Szabó Ernő művészettörténész, az Új Művészet vezető szerkesztője Rákossy Anikó mellett annak férjével, a Kossuth-díjas szobrászművésszel, Farkas Ádámmal és egy másik szentendrei házaspárral, Czakó Margit textilművésszel és Hajdú László festőművésszel beszélgetett a témáról.
Tehetsége és művészi teljesítménye ellenére sem szeret kiállítani Rákossy Anikó, a kerekasztal-beszélgetésen is elmondta, hogy képei belső tájképek, tele érzésekkel, éppen ezért ijed meg egy-egy tárlat kapcsán attól, hogy a közönség túlságosan belelát.
„Először mindig vázlatokon dolgozom, majd ez után fordulok a vászon felé. Ekkor egyszer csak észreveszem, hogy nem én irányítok, hanem a kép diktál. Kialakul köztem és aközött egy háború, egy harc, majd egy párbeszéd. Ennek következtében energia és dinamika szabadul föl, ami jó esetben megjelenik majd a néző előtt is. Ha ez sikerül, győzött a kép” – mondta el a kiállítás kapcsán adott interjújában Rákossy Anikó a Fidelio.hu-nak.
„Néha én próbálom legyőzni a képet, néha a kép próbál legyőzni engem. A legjobb pedig az, ha ez a munka átjön a képen, és a néző tudja fogni ezt az energiát. Akkor megnyugodhatok” – fejtette ki a művész a kép és a közte kialakuló harcról a beszélgetésen, mire férje hozzá is tette:
esetenként akkor születnek a legjobb alkotások, ha a kép nyer.
A házaspárok egymás támaszai az alkotói munkában, félszavakból, tekintetekből is megértik egymást, és ezek a gyors szempillantások is elárulják, mit gondol a másik az adott munkáról. És ha nem is a másik véleménye érvényesül a munka folytatásakor, azok minden esetben fontos visszajelzések. De nem csak az alkotói munkában, az ahhoz vezető lehetőség megteremtésében is fontos szerepet töltenek be a házaspárok. Míg Czakó Margitnak pályája elején Hajdú László segített lebontani egy-egy nem tökéletesen sikerült munkát, hogy a fonal a későbbiekben is felhasználható legyen, addig férje mindig megkaphatta műtermében azt a nyugalmat, amire a festészethez szüksége volt. A mindennapi feladatokat is megosztották egymás között, nappal Hajdú László, este felesége alkothatott nyugalomban, miközben felválta figyeltek a gyerekekre.
„Engem a munkafolyamat érdekel a legjobban, és szerencsére a korral ez egyre erősebbé válhat, fiatal koromban ugyanis a családommal voltam elfoglalva, nem hiába gondolom úgy, hogy az életművemhez ők ugyanúgy hozzá tartoznak, mint a festészet” – mondta el nekünk Rákossy Anikó.
Rendkívül inspiráló, amikor két művész él együtt – teszi ezt hozzá már Farkas Ádám. Kialakul ugyanis egy olyan kölcsönös bizalom, amelynek köszönhetően ki se kell mondani a véleményünket. „Az egész művészet a döntések folyamányáról szól, és éppen ezért nagyon fontos a másik véleménye. Ahogy Anikó szokta mondani, számomra nem a kép vagy a végeredmény a fontos, hanem az út, amíg eljutok oda. Amikor pedig egy pár együtt tud haladni ezen az úton, az rendkívül inspiráló.”
Hiába nem könnyű a művészélet, a házaspárok gyermekei hasonló utat választottak maguknak.
„A művész pálya nem könnyű, de szabad. Ha tényleg elhivatottnak születik az ember, a saját maga megrendelője és bírálója lehet.
Annak ellenére, hogy nagyon hullámzó volt ez a pálya, nagyon sikeres is, és ugyan mély szakadékok kísérték, el se tudom képzelni, hogy mást csinálhattam volna” – mondta el Hajdú László.
Éppen ezért félti viszont unokáit a hasonló pályaválasztástól Rákossy Anikó. „Nagyon tehetségesek a lányaink, de attól félek, hogy az unokáink is a nyomdokainkba lépnek, pedig jó lenne már egy civil a családba” – meséli keserédesen a festőművész. Nem lehet azonban ez mind véletlen, férje ugyanis meg van győződve arról, hogy a művészeti attitűd is öröklődik, magán és az alkotáshoz való hozzáállásán is hasonlót tapasztalt.